Teljesítsd be női küldetésed!

Valódi Nő
Jagos István Róbert emlékére
Egy valódi férfi egy valódi nő szemszögéből

istvanjagosrobertlogoceruza.jpg(forrás: Jagos István Róbert Facebook emlékoldala)

„Mire gondolsz? A szuicid próbálkozásokra? Egyértelmű. Nem tudtam feldolgozni azokat a traumákat, hogy nem kellek annak a nőnek aki az életem szerelme. Úgy gondolom nem én vagyok az egyetlen az irodalom történetében. Tudod, nekem gyermekkoromban sosem volt családom. Én mindig azon voltam, hogy ha én felnövök, akkor nekem lesz. És olyan ember vagyok, akinek nincsenek hétköznapjai, csak örökvasárnapok. Gondolom nehéz így élni velem. Pedig beálltam a sorba. Volt civil munkám hétfőtől péntekig. Gályáztam, mint minden ideális rendes ember. De szarul hangzik ez így.”

Jagos István Róbert nyilatkozta ezt a DRÓT független, szabad, összművészeti és alkotói portálnak.

http://drot.eu/article/meghaltam-majd-visszajottem-interju-jagos-istvan-roberttel Mélyen érintettek a sorok. Elgondolkodtam, megpróbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet, hogy nézhet ki az a nő, aki ezt váltja ki egy férfiből. A fekete hosszú, sima haj egy fehér bőrű, összeszorított vékony szájú arcot keretezett. Semmi értelme, biztosan az ellenkezője, ahogy kinéz a nő, hessegettem el a gondolatot magamtól, aki közben a férfival vitatkozva egy gyereket szorongatott a karján. Nem akartam őt megkövezni, hiszen fogalmam sincs mit élhetett át a férfi mellett, akitől ennyire elfordult, aki pedig – úgy tűnik – annyira szerette.

Ki ez a férfi? Férfi egyáltalán?

Egyre inkább begyűrűzött agyamba a téma, elindult, mint egy örvény körülöttem. Férfi az, aki önmaga ellen fordul? Hiszen ez gyávaság, megfutamodás, a gyengeség jele, öklendeztem fel az előítéletes, belém rögzült fogalmakat. Tudni akartam most már ki ő? Tényleg elmenekült a nő elől, önmaga elől, a fájdalma elől? Miért? Kérdések rohantak meg.

Költő volt, Jagi a beceneve és 2018 február második hetében ment el, mint itt megtudtam: http://olvasshazait.blog.hu/2018/03/02/_bocs_bekattanok_a_halaltol

Nekiestem az említett blognak, habzsoltam befelé a füzérekké varázsolt szavait, gondoltam tényleg bennük van az X. Ringatóztak csak bennem: hinta-palinta, hinta-palinta… Fekete-fehér filmen láttam őt, ahogy kisfiúként ül az ütött-kopott festésű, kékre festett vas hintán. Egy nyári napot képzeltem, de a napsütésnek nyoma se volt, az égen sötét felhők gyülekeztek, eső közeledett. Egyszer én is hintáztam gyerekként esőben, soha nem felejtem el. Úgy negyedik osztályos lehettem, a városi lakótelepen. Sárga gyöngykaviccsal volt felszórva a hinta alja, a lábunk, ahogy le szokott érni, a kavicsot elrugdosva, mély vályút koptatott a földbe a helyén. Aznap nem ültem a hintában, a fiúval, akit szerettem álltunk az ülőkén egymás felé fordulva. A láncokba kapaszkodva himbálóztunk előre, majd hátra. Szemünk egymásba fonódott és csak bámultuk, ahogy az esőcseppek a másik arcán gurulnak lefelé. Csodálatos, lassított felvétel volt, amely a szemeimbe égett örökké. Boldog voltam, azokban a percekben, örökké.

A fiú a fekete-fehér filmen szomorúan tekintett felfelé. Magával beszélgetve találgatta, merre is induljon hazafelé? Gyönyörű ez a kis tömör vers, olvassátok minden ízét:

Hintapalinta

„Sosem volt, ki meglökje a hintám.
Magamtól tanultam meg hajtani magam.
Egyedül, hogy senki meg ne lássa,
hogy nincs mellettem se anya, se apa.
Kezeimet fehérre szorítva
a kóborló bárányok után eredtem,
majd mire végleg beesteledett,
magamon kívül mindenkit szerettem.”
(Emberkáromlás 2017)

Tovább olvastam…

„senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke”

Idézet az Amíg ép leszek című verséből.

Eltűnt a kisfiú a fekete-fehér filmből, üresen leng a hinta. Ahogy a szavait olvasom, az mind az én lelkemet is mardossa. Férfi szájából elhangzó, nőies szavak? Gyenge lélekre utaló, megfutamodó szavak? Vagy hosszú-hosszú viták, ígéretek és folytonos bocsánatkérések után, az idő kegyetlen vasfoga által a lélekbe mart fájdalom vetületek? Talán a tehetetlenség kegyetlen tükrére lehelt, párásan visszanéző álomképek.  Gyávaság szüli-e legféltettebb bánatunk kiordítani? Vajon gyengeség ihleti lelkünk legmélyebb intimitását másoknak kiadni? Valódi érzelmek egy valódi férfitól, melyeket többnyire mi, Valódi Nők élünk meg.

Mély elkeseredés ez. Mély elköteleződés ez. Hozzáláncolva egy eszményképhez, amit a férfi számára a nő jelképez. Értékek törnek össze. A feleség, szerelmes, család, biztonság, mind-mind a hinta rozsdás láncába kötve. Kezeit fehérre szorítva markolta őket, de a láncszemek szétcsúsztak örökre. 

Gyávaság vagy bátorság

értékeinket a  földbe temetni? Aztán a fekete bakanccsal rá nagyokat taposni? Gyávaság vagy bátorság asszonytól-gyermektől elszakadni, a mindennapi mókuskeréknek hátat fordítani? Gyávaság vagy bátorság immár nem először segélykiáltani? Gyávaság vagy bátorság tőlünk, ezt nem meghallani? Gyávaság vagy bátorság fagyállót inni és az élet rendjével ellenkezőt cselekedni?

Mérges vagyok. Nagyon-nagyon mérges vagyok, hogy nem bírta kivárni míg enyhül a fájdalom, hogy fiai se tudták visszatartani onnan, ahová annyira vágyott. Mérges vagyok ő magára, ha olyat tett, amiért eltaszította a nő, aki szült neki gyermeket. Mérges vagyok, mert elveszett a tartás, elfogytak a célok, közösségi posztok és kommentek maradtak helyettük, mint kiderült, nincs megtartó erejük. Nem hiszem, hogy barát az, aki virtuálisan volt veled, aki Like-ok és poénok özönével fogta csak a kezed. Eltévedtél ebben a netes-médiás zűrzavarban – hozzánk hasonlóan –, azt hitted vérrel írt soraidért cserébe megmentés érkezik, de helyette csak hozzá nem értő asszisztencia, amit kaptál, ideig-óráig tartó figyelem, amit kiharcoltál. Premier plánban nézték az élő közvetítést, egy haldokló lélek fel-feléledését. Mérges vagyok, hogy hittél az illúziónak, poszt-hullámaid keltette hiányod nem volt valós, csak az lett utólag.

2012istvanrobertjagos.jpg(forrás: Jagos István Róbert Facebook emlékoldala)

Sajnálom… Sajnálom, hogy lelke a fájdalmát nem bírta hordozni, hogy szellemi termékenysége ily hamar hunyt ki. Sajnálom, ahogy írta: „A szép, a szép Tisza elnyelné a kis Jagit, és megsimogatná ajkait.„ Sajnálom, hogy valódi férfi, a klasszikus értelemben nem tudott lenni, az élet színjátékához pedig nem volt érzéke, kedve semmi. Talán, mi Valódi Nők meg tudjuk érteni, bánatos verseit át tudjuk érezni. A fekete-fehér filmen pedig, abban a hatalmas hintában együtt ringatózunk vele az ég felé, örök szabadságban.

Teljesítsd be női küldetésed!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://valodino.blog.hu/api/trackback/id/tr6513720728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.