Jövő héten anyák napja. Lehet, hogy nem szereted az anyádat, vagy neheztelsz rá valamiért. Ahhoz, hogy felszabadultan élhess, bocsáss meg neki azért, hogy nem volt tökéletes anya. Egy film, amely megmutatja, hogy a múltban jelentkező sérelmeket idővel másképp kell látnunk, saját boldogságunk érdekében. (A képen olvasható idézet forrása: www.citatum.hu)

Nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Te igaznak tartod ezt a mondást? Sokan hadakoznak ellene, szerintem én is közéjük tartozom. Te miben hasonlítasz anyukádra? Egyáltalán szeretnél hasonlítani rá, vagy nem? Rám mindig azt mondták, hogy apámra hasonlítok. Most, a sokadik évtized után fedezek fel magamon olyan gesztusokat, amelyek anyámat jellemezték: pl. amikor izgulok valami miatt, ahogy tartom a kézujjaimat, vagy ahogy a számat néha elhúzom oldalra. Sőt, észrevettem – noha bőröm, a fogaim mind „apámé” –, hogy a lábujjaim olyanok, mint anyáméi voltak. Pedig sokáig nem akartam hasonlítani rá, egyáltalán semmiben sem. Mélyen elutasítottam. Mikor először tudatosultak bennem a „jelek”, amik azt mutatták, hogy bizonyos testrészeim, gesztikulációm tőle vannak, nagyon megijedtem. Anyám nagyon szép volt – a szememben –, de nem volt okos. Apám mindig úgy jellemezte, hogy „Hát anyád nem egy lángész, remélem, nem az ő eszét öröklöd”. Ezért a mostohaanyámmal mindig orvost akartak faragni belőlem. Nem lettem az… Utólag örülök is, mert nem lettem volna boldog.

Örökölt anya-tüneteim felfedezésekor belém nyilallt a gondolat, hogy talán én is el fogok butulni, hogy örökölhetem az Alzheimerét, ezért inkább minden tőlejövő dolgot elutasítottam. Te miben nem akartál anyukádra hasonlítani? A nagy fordulatot aztán egyedül az jelentette, mikor felismertem az emberek felé megnyilvánuló feltétlen, – bár életében naivitásnak gondolt –, isteni szeretetét. Akkor nőtt meg a szememben és lett a Kis Anyából, a Müller által nevezett Nagy Anya.

Azóta elmosolyodok a gesztusainkon, a lábujjainkon, a szánk mozgásán… és talán az sem baj, ha életem alkonyát, elmúlását ész nélkül élem majd át.

Talán a korábbi elutasításaimnak oka volt. Nem szerettem eléggé őt. És ennek is oka volt. Muszáj szeretnünk az anyánkat? Most elvihetném ezt a beszélgetést egy nem túl szép – bár igaz –, de nem éppen ünnepi irányba. Nem teszem. Inkább mesélek neked arról a filmről, amit a múlt héten láttam – és még a Géza is végignézte velem –, bár kimondottan csajos, egyedül elvonulós, ropikázós-bekuckózós, filmes estére vettem.

Julieta – filmajánló anyák napjára

Egy csodálatos film egy anyáról, aki „elveszíti” a lányát. Azért írtam idézőjelbe, mert lelkileg elveszíteni valakit, sokszor jóval fájdalmasabb és szívet tépőbb, mint fizikailag átélni valakinek a távozását az életedből. Ez utóbbinál – többnyire – van válasz. Az előbbinél pedig – többnyire – nincs. Helyette csak találgatások, kudarcra ítélt keresések és zsákutcára hasonlító, levegőt markoló megtalálások vannak. Valaki kisétál az életedből, a helyében pedig ott marad neked egy csomó puzzle-darabka. Ezekből kell a képet kiraknod – egyedül, homályos emlékfoszlányok, feladó nélküli levelek, közös ismerősök szavai alapján. Te pedig feláldozol ezért a képért mindent: kapcsolatot, boldogságot, életcélt, könnyeket. A kirakós válik az életeddé, a rögeszméddé, amely alattomosan körbefonja szívedet és testedet, mint egy élősködő növény. Indáival kiszívja minden életerődet, hogy csak egyetlen álmot táplálj és szolgálj sejtjeiddel: a veled történtek, a másik ember megértését, a gyermeked vágyott megtalálását.

Pedro Almodóvar férfiként úgy láttat női sorsokat, mintha valaha élte volna őket. A női lélek bugyrainak olyan mélységét és összetettségét mutatja be filmjében, amilyen az valóságában. Egyetlen nő életén keresztül bepillantást nyerünk női szerepeink csodálatos sokaságába, misztikus értelmeibe és érzékenységébe. Például lányként hogyan érezhetjük meg saját anyánk nyomorát, és hogyan adhatjuk meg számára – ha csak egyetlen rövid epizódra is – a csodás, hajdani, vágyott nő újraélésének diadalát? Feleségként hogyan feszül bennünk a hivatás szeretete és a régi, tradicionális elvárás, a „tűzhely mellett maradás” feszültsége? Szeretőként tudunk-e osztozni egy másik nővel a szerelmünkön? Anyaként van-e jogunk visszatartani gyermekünket, ha az „hosszú útra” akar tőlünk kelni? Kibírjuk-e várni – az élet adta kegyetlen várakozásra kárhoztatva –, hogy egyszer csak közeledjen hozzánk az, aki örökre dobta el magától a szeretetünket? A női lét örök kérdései merülnek fel a filmben.

Titokzatosság, erotika, érzelemgazdagság, és a végletekig fokozott feszültség.

Az író és rendező pápája mindezeknek: mesterien mixelte össze, amit egy nőnek élete során át kell élnie. Éppen ezért, 16 éven aluliaknak én sem ajánlom. Viszont e kor fölött javaslom mindazoknak a nőknek, akik képesek szembenézni fájdalmaikkal, vagy az élet kényszeríti őket erre. Erre a kijárásban-szegény időszakra jó mozizást kívánok (zsebkendővel készülj)! A Julieta-t anyák napi ajándéknak is kiválónak tartom, különösen, ha üzenni akarsz vele. A legszebb az lenne, ha együtt néznétek meg. (Pár hete még láttam DVD-n az egyik öt betűs nagyáruházban.

Te milyen filmet ajánlanál anyák napjára? Ha megnézted, hogy tetszett a film? Írd meg! 

Ha szeretnéd, hogy kommented bekerüljön a Valódi Nő kézikönyvbe, csatlakozz a Valódi Nő Facebook csoporthoz:

https://www.facebook.com/groups/427112458156085/?source_id=654622728041634

Teljesítsd be női küldetésed!

Ha tetszett a bejegyzés, légy szíves oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Továbbiakért kövesd a Valódi Nő blog Facebook oldalát!

www.facebook.com/valodinoblog