Mindenszentek, halottak napja, elhunyt szeretteid… a fájdalom, az önvád bekúszik a küszöböd alatt. Eljött az ideje, hogy megbocsáss magadnak!

Elmentek, itt hagytak: apád, anyád, gyermeked. Őket ugyan a halál bírósága felmentette, de te hibáztatod-e magadat valamiért? Vádolod-e magadat ki nem mondott érzésekért, arcodon érzed-e még a kimondott szavak erejét?

Nem gondolsz erre… Valld be nekem őszintén, én aztán nem török pálcát feletted: hét éve nem voltam kint a temetőben! Még mindig nem megy. Akkor eltemettem őket és a könnyeimet is velük együtt örökre (legalábbis akkor ezt hittem). Te is őrzöd magad az újabb fájdalomtól? Hidd el, megértelek!

A közeledő ünnep még sem enged öntudatlanul, robot üzemmódban létezni idekint. Hagyd a mécseseket meg a művirágokat a francba. Nem ezektől leszel békében magaddal. Csendesedj el,

merd meghallani a bentről jövő szavakat,

lelkiismereted hangját. Én is hallgatom és most meggyónom neked őket. Kétszer követtem el egymás után, ugyanazt a hibát. Apám és anyám a combnyaktöréseik után feküdtek egy-egy otthonban időben és földrajzilag is eltolva (három éves koromban váltak el). Apám, akinek ekkor már a megkívánt és becsempészett Unicum is marta a száját, és fürdetéskor még a bőre is fájt, egyszer ezt kérdezte tőlem: – Elkerülök majd innen? Én azt hittem, hogy már megint haza akar menni a házába így azt találtam mondani, hogy – Dehogy mész, hiszen egyedül megint csak elesnél. Holott – utólag gondolkodtam csak el rajta – beszéltünk egy másik emeletről is az otthonban, ahol önállóan, saját szobában éldegéltek az öregek, felügyelet mellett. Lehet, hogy ő erre gondolt, de én erről nem győződtem meg. Csak elvettem tőle a reményt, hogy abból a szobából ő még valaha kikerülhet. Pár évre rá anyámmal ez az egész, szinte szóról szóra ugyanígy megesett. S én ugyanezt válaszoltam. Tőle is elvettem a reményt? Lehet. Félreértettük egymást és az élet rohanásában nem tartottam fontosnak tisztázni a szavak értelmét. Szinte napra pontosan, a töréseiktől számítva hat hónap múlva ment el mind a kettő. Ostorozzam magam ezért? Inkább megírom neked, hogy megkövezzél.

– Eldöntöttem magamban: megbocsátok magamnak ezekért.

Neked van miért könyörülnöd magadon? Ha van, csak annyit írj kommentben: Igen. Ha könnyítenél lelkeden megírhatod a történeted. Csak te döntöd el, egyedül a te saját döntésed! Hiszem, hogy az élet nem vár örök vezeklést az elrontott pillanatokért. Írd le egy levélben, „beszéld meg” azzal, akivel az eset történt.

– Sirasd el, gyászold meg és engedd el.

Ha lelked úgy kívánja, éld át újra, mássz le az akkori poklod legmélyére. Oszd meg másokkal a bánatodat ha tudod, a levelet, az írást ha akarod hangosan olvasd fel „neki” majd égesd el, dugd egy lufiba és engedd fel, hajtsd össze és ásd el a kertedben, köszönd meg, hogy volt erőd mindezt leírni és semmisítsd meg. Mit tehetsz még?

– Tanulj meg együtt élni a szeretteid nem-léte okozta fájdalommal.

Ugyanis van egy rossz hírem: ha valóban kötődtél hozzájuk, amíg élsz, ez nem múlik el, erre kell berendezkedned. Az idő múlásával, különböző technikákkal max. a fájdalmadat enyhíteni tudod.

– Őrizd meg emléküket!

Müller Péter szerint „Minden ami lesz, emlékezetből lesz.” A róluk őrzött fotók, az őket kutató gondolataink megelevenítik emléküket. Mennyire ismerted őket? Mi az, amit soha nem mertél tőlük megkérdezni? Igen, utólag én is bánom, hogy nem mertem megkérdezni a mostohaanyámat, hogy mi tette őt ilyen keménnyé? Most már pedig azt is látom, hogy az apámat nem ismertem eléggé. Halála után az egyik íróasztali fiókjában egy pici kockás füzetet találtam. Remegő kézzel nyitottam fel a fedelét: azt nem tudtam, hogy mi vár benne, de hogy valami jelentős, azt egyből megéreztem. Legnagyobb meglepetésemre Villon: Haláltánc-balladáját láttam apám saját kézírásával leírva. Soha nem beszélt nekem arról, hogy vonzódna a költészethez, ezért türelmetlenül kezdtem az olvasásába. Szomorú volt a vers, a halál fenyegetéséről szólt, de abban a pillanatban, abban az őrült ámokfutásban nem értettem, hogy Miért? Most megint itt a kis füzet mellettem, sírva olvasom:

A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiöntött harmatával,

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

(Csodálatos vers Faludy György fordításában, olvasd el.) Azt tudtam, hogy apám félt a haláltól mindig is. Azóta rájöttem, hogy életének léhaságai közül nem egy szerepel a versben. Talán halála előtt írta ki és nyugtalan lelke így próbált megbocsátásra lelni? Remélem nem írtam mindezt le hiába, és te is tanulsz belőle valamit, hogy szabadabbá váljon a lelked és megtaláld akár azt a kicsiny magot is, ami felfedi számodra elhunyt szeretteid életének értelmét, értékét.

Emlékezzünk rájuk együtt! Töltsd fel ide nyugodtan a fényképét!

Ha szeretnéd, hogy kommented bekerüljön a Valódi Nő kézikönyvbe, csatlakozz a Valódi Nő Facebook csoporthoz:

https://www.facebook.com/groups/427112458156085/?source_id=654622728041634

Teljesítsd be női küldetésed!

Ha tetszett a bejegyzés, légy szíves oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Továbbiakért kövesd a Valódi Nő blog Facebook oldalát!

www.facebook.com/valodinoblog