Csukás István, aki költő és Valódi Férfi volt egy személyben. Ismerd meg, hogyan is gondolkodott a nagy mesemondó a szerelemről, hogyan mutatta ki felesége iránti szeretetét tettekben.

Nekem, hogy halálhírét hallottam, gyanússá vált, hogy csak meséket írt ez a mandulaszemű, határozott bajszú magyar ember. Kutatni kezdtem és ekkor történt a nagy csoda: belebotlottam szerelmes verseibe és csak olvastam, szívtam magamba őket egymás után. Vagy fél órán át lebegtem a művészien lágy sorok, csiklandós téli napsugarak, szerelmes séták, édes nyári szeretkezések között. Fejbe kólintott a versek szépsége, énekessége, számos mértéke, az író eddig nem ismert ékessége, hogy egy kicsit megihletve, költőien fejezzem ki magamat. Te tudtad, hogy közel 300 felnőtteknek való verset írt? Ekkor már égtem a láztól, hogy tovább kutassak, a valódi nő, vagyis szerelmi múzsája után. Szinte minden forrásban ezt az egy mondatot olvasom: „Feleségével, Porga Máriával 1975-ben kötöttek házasságot.” Huuúú gondoltam, ekkora szerelem nyomára bukkanni, ami ennyi verset ihletett, attól a nőtől van mit tanulnunk, tudhatott valamit.

Aztán az első újságcikk tovább fokozza a feszültséget, észreveszem, hogy némi csalódást is okoz, döbbenten olvasom a titkot, hogy valójában három az az egy. Háromszor nősült Csukás István. A borsonline 2017-es cikkében az író az élet nagylelkűségének nevezi, hogy három feleséggel, és egyben három szerelemmel ajándékozta meg. Azt is elmondta, hogy a kapcsolataiban fontos szerepe volt a véletleneknek, és hogy hisz az első látásra szerelemben. Költőként a két nagy témának számító halál és szerelem közül ő az utóbbit választotta. Példaértékű lehet számunkra a mondat:

Ma is ragaszkodom a szerelemhez.

/Csukás István/

Te ragaszkodsz a szerelemhez? Kötelezd el magad mellette és ha hiszel benne, én hiszem, hogy rád talál. Ha pedig már régóta tartó kapcsolatban vegetálsz, határozd el, hogy újraéleszted a szerelmeteket, soha nem késő, egyedül te döntöd el. Na de térjünk vissza a költőhöz. Amikor az Évszakom, a szerelem című verseskötetéről beszélt, elmondta, hogy egy új évszakot talált ki a szerelemnek. A nyár napsütésén és forróságán kívül ez abban más, hogy „ott minden jó”.

Szerelmes versein átsüt, hogy férfiként ugyan, mégis az átlagférfinél érettebben látta a férfi-nő kapcsolatot, lelke legmélyén tudta, hogy a két nem útja egymás felé vezet, azért, hogy férfi és nő így érjen el e földi létben valami fentről jövőt, valami fennkölt égit.

Mérem magamban a felnövő szerelmet, s a megtért világot, a szebbet, az újat.

írja Mint rezgő húr című versében.

Feleségével, Porga Máriával (Forrás: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/csukas-istvan)

Valószínűleg azért csak Porga Máriát említik az életrajzában, mert ő volt az, akivel 42 év minden szépségét és bánatát átélte az író, és aki a 2017-es esztendő elején hunyt el, miután kórházba került lábtörés miatt.

Miből látható, hogy Csukás István Valódi Férfiként szerette őt?

- Kereste a feleségével közös időtöltést és valószínűleg élvezte is azt. Hogy mi volt az? Közösen néztek például filmet, vagy színdarabot: „A múltkor a feleségemmel megnéztük a Feketeszárú cseresznyét, ő végigsírta, én viszont, azt hiszem, nem mertem. Lehet, hogy gátlásosabb vagyok annál, hogy teljesen szabadjára engedjem az érzelmeimet.” Élvezték otthonukat, szerették együtt készíteni az ételt: „mi nagyon jól megvagyunk itthon. Sütünk, főzünk.” Sok férj viszi haza nőnapkor vagy Valentin-napkor a milliomodik bon-bont, vagy a három nap múlva szemetesbe kerülő vágott virágot. Holott a közös élmény, kirándulás, kertészkedés, együtt főzés és gondolkodás olyan aranytéglákat épít egy kapcsolat két tagjának létezésébe, ami nem a két embert egymástól elválasztó kerítésként épül fel, hanem a két ember körül, összetartó védfallá áll össze, ami tégláról-téglára, élménytől-élményig, évről-évre kovácsolja a férfit és a nőt össze.

- Felismerte, hogy az ünnepek együttes megélése a régóta fennálló kapcsolatok egyik fontos összetartó eleme lehet. „Rántott csirkét kértem születésnapomra, húsvétra pedig rántott bárány készül. Mindkettőt nagyon szeretem.” – nyilatkozta. Nem a túlzó ajándékokban, teljesíthetetlen, bonyolult tárgyakban-vágyakban élte meg az ünnep jelentőségét, hanem abban, amit a másik meg is tud adni. Azt akarta, hogy az adó személy is boldogságát lelje az ünneplésben. A feltehetőleg lelki betegséggel küzdő nő állt a figyelme középpontjában, ezért olyat kért tőle ajándékként, ami nem terhelte le őt, amit örömmel teljesíteni tudott a konyhai rutinnak köszönhetően. Megható együttérzés és szeretet megnyilvánulás a férj, Csukás István részéről.

Ne engedd hát el az ünnepet! Minél előbb elengeded, a lelked annál előbb hal meg. Szomorú, hogy a férfiak például hagyják kihalni a húsvéti locsolás hagyományát. Még ha nyűgnek is érezte régen az ember lánya, hogy anyám sokszor képes volt hálóingben kiállítani a locsolók elé, mert szerettem sokáig aludni. Mégis sajnálom a mai lányokat, hogy egyre kevésbé van részük ebben: szegényebb lesz a női öntudatra ébredő lelkük ezzel az élménnyel. Csukás István ezt a csodás hagyományt is lelkesen támogatta: „Persze később a feleségemet és a szomszédokat is meglocsolom majd. Nem kerül semmibe, hogy az ember kedves legyen.” Igen, kedvességnek tartotta, amivel kifejezheti szeretetét, barátságát, szimpátiáját a felesége, a szomszédai, a barátai felé. A kifelé nyitás szépséges megnyilvánulása ez, egy tányér ünnepi étel, sütemény elkészítése és kínálása a körülöttünk élő emberek felé.

Feleségével és keresztlányával, Pankával (Forrás: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/csukas-istvan)

- Mindenekfelett szerette a feleségét. Nincs is másra szüksége egy asszonynak. „és azt hiszem, az én szeretetem sosem fogy el.” – megható, intim vallomás arról a belső munkáról, amivel 42 esztendő alatt is megőrizte, életben tartotta a nő, a házastárs, a lélektárs iránti érzelmeit.

- Az író egy barátja nyilatkozta a Blikk-nek, hogy az asszony, vagyis „Marika iparművésznek tanult és modell szeretett volna lenni, de ahogy Pista elmondta, miután lelki problémája elhatalmasodott, már semmi sem érdekelte”.

Lelki bajai ellenére mégsem hagyta magára, vagy titulálta gyengének, az életre alkalmatlan személynek, hanem „Életének utolsó éveiben már ápolta is Marikát, nemcsak gondoskodott róla” – áll a fenti cikkben. Lehet, hogy testileg gondját kellett viselnie, talán etetnie, fürdetnie, öltöztetnie is kellett. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a testéről, hanem lelkéről-szelleméről is tovább gondoskodott: talán felolvasott neki, együtt nézték a tv-ben a filmeket.

- Gondoskodása megnyilvánult abban, hogy kétnaponta járt bevásárolni, valamint elintézte a hivatalos ügyeket.

- Noha nagyon vágyott gyermekre, sajnos egyik házasságából se született, így Máriától sem. Mégsem hagyta el emiatt és keresett egy újabb nőt. Kárpótlást keresett és talált keresztgyerekeiben, és ha úgy vesszük, körülbelül egymillió gyereket nevelt fel átvitt értelemben meséivel. Ő maga is megőrizte saját magát gyermeknek, nyilatkozták róla munkatársai. Saját bevallása szerint pedig sokszor, amikor otthon írt, magára csukta a szobaajtót, hogy ne gondoljon róla furcsát a családja, amikor „Írok, és közben fel-felvinnyogok…” – nyilatkozta egyszer a Nők Lapjának.

Az asszonyban nagy valószínűséggel lelki társát veszítette el, amit bizonyít egy lapnak tett önvallomása, ami szerint nem lát arra lehetőséget, hogy új párt találjon magának.

Ahogy az író művei bekerültek a Nemzeti Alaptantervbe, és ezt ő a „halhatatlanság kapuja”-ként értékelte, úgy lopózott be Porga Mária is férje szívébe, – az általa ihletett versek a tanúsága annak –, hogy szintén halhatatlanságra ítélve. Ennek bizonyságaként fogadj három drágakövet Csukás István szerelmi lírájából:

Macival a kertben (Forrás: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/csukas-istvan)

Hárman élünk itt

 

Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban:

én, feleségem és a kiskutyánk.

Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd

a kertnyi űrben az üzenet,

a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás,

a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még –

majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva,

némán sugárzunk, mint napsütött kavics.

A nagy, édes nyári szeretkezések

 

A nagy, édes nyári szeretkezések!

A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,

csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,

majd föltámadva; dzsungelként lélegzik

a szoba, forró leheletben páfrány ring,

csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan

hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,

a mennyezeten monszun áramlik, egyszer

a tenger felől, egyszer a tenger felé,

lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,

gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan

hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,

a szoba puhán szétválik nőneművé

és hímneművé, egy nem mérhető, boldog

pillanatra két arcát mutatja, egy,

csak megsejtett boldog pillanatra anya

és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,

mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,

a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,

csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,

combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással

elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat

simogatjuk a másik kézzel, magunkat

csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ

görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá

s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen

lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

Üdvözlet (részletek)

 

Gyűlnek, kopogtatnak fehér

bottal, mint a vakok,

az üresen hagyott pillanatok.

Micsoda veremből másztam én idáig?

Szám milyen földdel lett tele,

hogy elértem ez üres szobáig?

 

Úgy gondolok rád, olyan hiába –

nem fáradva mondom a neved!

Fagy sziszeg, hó hull a szobában.

Úgy gondolok rád, olyan hiába,

nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.

 

Kirobbantalak a csöndből,

a falból tíz körömmel kikaparlak!

 

Mint üvegtábla az üveges

hátán, kél, imbolyog Napom

és eltűnik. Üvöltök üres

szívvel a huzatos utcasarkokon,

arcomat karcolom a falra,

a levegőre egyetlen betűt.

Szívemmel metszek a csöndbe,

pörgetem a vérző köszörűt,

 

hogy ne legyek egyedül.

Hogy lesz tovább? A következő

lélegzetvétel százévnyire van,

bokáig aprít az idő,

mint a kés, suhan.

 

Már vágyam csillagokkal méri magát,

s visszahajol kiváncsian,

kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész,

s eltűnik a föld pórusaiban.

 

S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!

Letörölhetetlen mosolyom

ragyogjon feléd semmivel parolázó

förtelem, velőig ütő fájdalom.

 

Még most el tudom képzelni,

még most ki bírom mondani,

tágra nyitott szemmel nézem, hogy suhan,

éveim csúcsán állva

szívem visszadobban a halálra;

 

szívem nem a haláltól árva.

Szerintem gyönyörű versek. Neked hogy tetszettek? Kell-e vajon a nőnek több az őt ünneplő ünnepre, mint róla szóló, őt felmagasztaló, rá vágyó, forró szavak? Hiányát dadogva megfogalmazó, a végtelen, hideg űrbe kiáltó, beismerő, kétségbeesett férfi panasz? 

Ha szeretnéd, hogy kommented bekerüljön a Valódi Nő kézikönyvbe, csatlakozz a Valódi Nő Facebook csoporthoz:

https://www.facebook.com/groups/427112458156085/?source_id=654622728041634

Teljesítsd be női küldetésed!

Ha tetszett a bejegyzés, légy szíves oszd meg másokkal is! Köszönöm.

Továbbiakért kövesd a Valódi Nő blog Facebook oldalát!

www.facebook.com/valodinoblog